Ez már csak így van. Amint valami elromlik az életemben írnom kell... na persze nem csak olyankor, de... akkor jön rám leggyakrabban. Nem akarom részletezni az elmúlt hetet, heteket, épp elég volt egyszer átélni. Szakítottunk, ő mondta ki. Nem akarok itt színpadias hatást kelteni, mert egyrészt nem is áll jól, mert nem vagyok az a "hattyúhalála" típus, másrészt pedig feleslegesnek tartom. Nehéz, igazából ezt lehet elmondani az egészről. Az elmúlt három évben ő volt a szerelmem, a legjobb barátom, a támaszom és a vigaszom ha baj volt. Csöpögősen hangzik, de ez az igazság. 14 (!!) éves voltam, amikor összejöttünk, és 3 hete töltöttem a 18-at. Mellette nőttem fel, és láttam őt felnőni. Nehéz ilyenkor bármit is mondani arról, hogy mit jelentettünk és talán még jelentünk egymásnak. Ezt úgyis csak mi tudjuk, mi érezzük igazán. Tudom, hogy ez egyrészt szükséges lépés volt, mert a kapcsolat haldoklott, de azt is tudom, hogy ő volt aki így intézte. A nyáron pendítette meg először a témát, hogy lehet, hogy be kéne fejezni, mert én úgyis elmegyek egyetemre (ő is jár, de a szomszéd városba) és akkor amúgy is szakítani fogunk. Azóta pedig sok dolog történt. Azt érzem, hogy szándékosan távolodott tőlem hónapokon keresztül... mert akkor nem volt képes elengedni, de ahogy fokozatosan készítette magát, így már ki tudta mondani. Közben persze erre ráment a kapcsolatunk és indok is volt. Furcsa ezt így visszakövetni, hogy vajon hol rontottuk el? Biztos vagyok benne, hogy ebben nagy szerep jutott annak a ténynek is, hogy egyedül van a hét legtöbb napján Csabán, és rettentő szabadnak érzi magát. Mondjam, hogy elszállt? Lehet. Gyorsan kapcsolt, h húú, 3 éve vagyok együtt valakivel, élnem kéne. És lépett, mert "ez nekünk nem megy és ő élni akar". Ez pénteken történt. Nehéz napok állnak a hátam mögött. Mert az életem része, mert szeretem és mert sajnálom, hogy így alakult. Nem az fáj legjobban, hogy csak így eldobott... bár persze az is szörnyű. A legrosszabb, hogy tudom, hogy senki sem fogja ennyire szeretni. Hülyén hangozhat, és első szerelem, nem tudhatom, blablabla... de tudom, hogy mennyire imádtam őt. Imádtam? De hát még mindig szeretem.

De mindennek ellenére igenis haragszom rá. Hogy álltatott és hagyta idáig fajulni, miközben tehetett volna ellene... én is tehetettem volna, ha hagyja. Talán ő sem tudta mit akar, de ezzel rettenetesen bántott. Azt sem hiszem, hogy tudja mennyire padlóra küldött és milyen károkat okozott bennem. A legrosszabb pedig, hogy tudom, hogy neki ez most így jó. Tetszik neki a helyzet, hogy egyedül lehet végre, és érzem, hogy közel sem fáj neki annyira, amennyire 3 év után kellene... Mintha semmit sem jelentettem volna. Szar érzés. És borzasztóan fáj.
Most sem tudom nem kínozni magamat... ehhez a számhoz rengeteg emlékünk kötődik, és ráadásul milyen aktuális.

Előszedtem a régirégi Christina Aguilera zenéket, és annyira jól esik csak úgy lazulni a gép előtt, és hallgatni Chris gyönyörű, erős hangját.

Nemrég értünk haza Szarvasról, vacsizni ment a family, mert hát egyszerűen olyan csodagyerkőcök vagyunk, hogy muszáj volt ünnepelni egyet. :D
Na jó, azért ez így ebben a formában persze nem igaz, de azóta is büszke vagyok magamra, na. A bátyám meg tegnap ezüst érmet nyert valami országos kajadíszítő versenyen, és készül letenni a mestervizsgáját, szóval rá emiatt vagyunk rettentő büszkék. Adrienn, a drága sógornőcim most szerezte meg a jogsiját, most is ő vezetett. Teszem hozzá 80-al jöttünk egész végig, de nem szólok be, leszek még én is hasonló helyzetben, friss jogsival, második úton. A lényeg, hogy nála ez volt a siker, én meg ugye nyelvvizsgáztam. Szerdán haza is hoztam a bizimet, szóval mostmár hivatalosan is középfokon beszélek angolul. ;P Úgyhogy teleettük magunkat, dumáltunk, és annyira jó volt... imádom a családomat. ♥♥♥

Most várom a Gyémet, Alvin and the chipmunks-ot fogunk nézni, mert szerelmes lettem Theodore-ba. ♥ :D Aki csak teheti nézze meg, kihagyhatatlan mert egyszerűen olyan édesek ezek a kis mókusok, hogy meg kell őket zabálni. Pláne ezzel az elváltoztatott vékony hanggal. Zseniális. ;P És most karácsonykor jön a második része. Már nagyon várom, a trailerből ítélve az sem lesz kevésbé jó. Meg tök mindegy, halálra röhögöm magamat a kis kerek fejükön ezzel az édes hanggal. Szóval a sztori mondhatni mellékes. :D

Mi van még... hát, végül sötétlila ingünk lesz. Gyönyörű, de persze, hogy Békéscsaba legszarabb szabója csinálja a ruhánkat. Meg sem vagyok lepve. Csak remélem, hogy normálisan fogok kinézni. De persze, ez már most halott ötlet, ahogy azt a cuccot elnéztem...
Az osztálytáncunk végre alakul, kibaszottkurva jók leszünk, amennyiben meg tudjuk tanulni az összes lépést. :D Menyasszonyi ruhát is foglaltunk már, és annnnyira boldog vagyok, mert teljesen Disney-hercegnős, ami már csak azért sem elhanyagolható szempont, mert hatalmas Disney-fan vagyok. Gyönyörű, habos, királylányos. ^^
Anti mondjuk megjegyezte, hogy abban nem fogunk tudni táncolni, de aztán felvilágosítottam, hogy a képen amit mutattam neki a ruha mostani állapota látszik, vagyis hosszú, és bőven a földet söpri. Ez pedig nyilván nem marad így, hanem rám fogják igazítani szépen, és fel fognak szedni annyit az aljából, hogy nyugodtan tudjunk táncolni. Ami teszem hozzá még így ruha nélkül sem egy egyszerű feladat, mert a félfordulatunk együtt valami katasztrófa... De bizakodó vagyok. Eddig már annyi szar volt körülöttünk, hogy kábé mostmár jöhet bármi.

Nincsenek rá szavak, egy ISTEN ez a srác... a hangja egy csoda. Imádom ezt a számot. ♥

There's no word, to discribe this guy. He's totally amazing. I love his voice and this song is just simply FANTASTIC. ♥

Most úgy áll a dolog, hogy van koreográfusunk, hétfőn kezdődnek a keringő próbák, ami azt jelenti, hogy még korábban, valószínűleg negyed hatkor leszek kénytelen felkelni. De a gyönyörű menyasszonyi ruháért mindent. *.* Hála az égnek a drága párom, Anti is keringő-képes lesz hétfőre, mivel eddig elvileg beteg volt. Na persze. De közöltem vele, hogy reggel hétre megjelenik a közgében, vagy pillanatok alatt a seggében találja a lábamat. Ijedtséget tettetett, asszem nem hatottam meg, de megígérte, hogy pontos lesz. Ennyi nekem elég.
A tablónk valószínűleg digitális lesz, a kosztüm pedig... *dobpergés* valószínű, hogy SÖTÉTSZÜRKE. Mondjuk az hétszentség, hogy nem lettem volna hajlandó felvenni azt a randa csíkosat, de azért megnyugtató, hogy a többiek is belenyugodtak ebbe. Ez a szín ANNYIVAL elegánsabb és fiatalosabb szerintem. A feketében olyanok lennénk, mint egy gyászmenet. Arról nem is beszélve, hogy érettségizni épp elég lesz ebben is, nem hogy az a jó kis fekete még szívja is a meleget pluszban. Szóval alakulunk. Esküszöm, múlt héten még nem hittem volna, hogy egyszer idáig is eljutunk. Bár igazság szerint majd akkor fogok megnyugodni, ha már túl leszünk a fotózáson, jól sikerülnek a képeim, értelemszerűen meglesz a ruhám (mindkettő, a kosztüm és a menyasszonyi is) és flottul megy az osztálytánc meg a keringő is. A lényeg az, hogy nincsenek nagy elvárásaim. ;)

Úristen!! Megvan. Komolyan mondom, ezt nem hiszem el... Megvan. Ja, most ne női dolgokra koncentráljatok. Nem az van meg. Hanem a nyelvvizsgám. Anyuval éppen fél órája néztük meg a TELC honlapján, és megvan... Le sem tudom írni milyen érzés. Egyszerűen csak... büszke vagyok. És ez már az elmúlt két napban másodszor fordul elő. Tudjátok eddig még semmi ilyesmit nem csináltam, ekkora kaliberű dolgot, amire azt mondhattam, hogy igenis, büszke vagyok rá, mert ebbe igenis erőt és munkát fektettem, és megérte. És most itt van. 30 nap múlva mehetek be a bizonyítványomért. Tényleg nehéz elhinni.

Persze, azért nagyon sok dologra voltam már büszke életemben. Nem azért, mert olyan gigantikus világmegváltó dolgokat csináltam, csak éppen azért, mert a magam erejéből, eszéből. Amikor létrehoztam az első sikeres honlapomat, a jó tanulmányi eredményeim, amikor segíthettem valakinek valamiben, és utána tudtam, hogy jobb lett neki, hogy megérte. Amikor először főztem vagy sütöttem valamit és az jól sikerült. Kis dolgok, tudom. De én nagyon büszke voltam rájuk. És most itt van ez a nyelvvizsga, ami elsőre sikerült, és tényleg, én egyedül értem el. Nagyon nagyon jó érzés.

Tegnap pedig... anyuék szeptember elsején voltak 30 éves házasok. Tegnap ezt ünnepeltük. Rettentő jó volt, nagyon szeretem ezeket a családi eseményeket, amikor mindenki jókedvű, eszünk, iszunk, kártyázunk és beszélgetünk.
Anyu azt mondta, hogy nem akar nagy felhajtást vagy ajándékokat. De egy ilyen eseményt nem hagyhattunk annyiban. Szóval a bátyám kitalálta, hogy vegyünk anyuéknak egy DVD-lejátszót és alkossunk meg hozzá egy emléket is. Úgyhogy a péntek és a szombat is nagy munkával telt. Péntek este bescanneltük a régi családi képeket, megfogalmaztuk az egyes képcsoportok címét, és tegnap pedig az én feladatom volt, hogy elvigyem Ticchez, aki videót csinált belőlük. Egész nap rohangáltam utána, semmi sem úgy jött össze, ahogy kellett volna, adódott ötszáz technikai probléma, de végül elkészült. Hazavittem, mindenkit behívtunk a nappaliba és elindítottuk. Sírtam. Muszáj volt.
Annyira jó volt látni anyuék arcát, ahogy végigkövettük ezt a 30 évet... mindkettőjükön látszott, hogy teljesen meg vannak hatva és nagyon örülnek neki. Anyu is apu is sírt, magukhoz szorítottak és csak annyit mondtak, hogy "köszönöm". A bátyámmal csak egymásra néztünk és tudtam, hogy ugyanazt éreztük mindketten: büszkék voltunk magunkra, amiért sikerült ekkora örömet okozni a szüleinknek, és egyáltalán, büszkék voltunk arra, hogy ők a szüleink. Még akkoris, ha legutóbbiról mi nem is tehetünk.